A „vész”

    Aki gyáván hagyja el e földet,
    mint patkány a süllyedő hajót,
    odakint se várjon az több zöldet,
    sem áldást, sem jó szót, magasztalót!

    Az ország lelke belülről vérzik,
    nem külső ellen’ ejtette sebét,
    csak úgy enyhül, ha fiai érzik,
    s vállalják a gyógyító szerepét!

    Csak gyűlöld hazád, hogyha az könnyebb,
    de előtte még a tükörbe nézz,
    s hulljon magadra sirató könnyed,
    mert ha te elmész, megy veled a „vész”!

    Félelem, irigység, s gyűlölet a „vész”,
    mely hazádon ejtett vérző sebet,
    ezekkel ott kint vajon mire mész,
    mond, hová kell egy fertőző beteg!?

    Kit a félelem hulláma kerget
    messzi földeken, száz határon át,
    sehol sem kaphat igaz kegyelmet…
    Isten irgalma nem ismer határt!
   
    Ha szeretetláng lobog szívedben,
    bármerre mehetsz, tiéd a világ,
    mert az a fény látszik a szemedben,
    s az nyitja meg a szívek kapuját.

                                     Lévai Sándor

Magyarokhoz

Volt egy jámbor világ

Jegenyefák mentén                            

andalogva lépek,                               

eszembe jutnak még                            

régi, szép emlékek.                           

Volt egy jámbor világ                                           

hol szép volt az élet,

nem ropogott fegyver…

s kékje volt az égnek.

Most borús az égbolt,

dübörög a csendje,

a ma emberének

más az értékrendje.

Anyagi javakból

táplált vezérszellem,

utolsó vérig küzd

a szeretet ellen.

Mások érdekeit

két lábbal tiporva,

egyre több önkéntes

áll e hosszú sorba.

Mondjátok emberek!

Mire jó ez nékünk?

Még e csodás bolygón

együtt kell, hogy éljünk.

Ne zárjuk el magunk

így a külvilágtól,

mert ha így múlunk el

nem lesz ki meggyászol!

Rossz példát mutatva

az utónemzedéknek,

nem maradnak rólunk

dicső, szép emlékek.

Ne csak egy út legyen:

átgázolva máson,

mint vergődő délibáb

esti félhomályon!

Vegyük észre a fényt,

adjunk hálát érte,

békében nőjön fel

a jövő nemzedéke!

Magyarok fegyvere

Oly sokszor volt e föld

tomboló csatatér,

megsebzett lobogón

oly sokszor folyt a vér.

Népünknek himnusza

könnyek közt született,

sors utunk porába’

valami elveszett.

Kialudt szemünkben

az egységünk fénye,

legyen ez tanulság

a jövőre nézve!

Erőnk az egységben,

s a szívünkben rejlik,

ez a legnagyobb kincs –

sokan nem is sejtik.  

Provokációkra

ne ragadjunk fegyvert,

mosollyal fogadjunk

mindenféle embert!

Szívünkre hallgatva

bármin úrrá leszünk –

nekünk a szeretet

legyen a fegyverünk.

Ébresztés

Amikor nagy a baj imádkozunk,

igaz hittel, hozzá, s várjuk áldó

kegyeit, az áldást nem láthatjuk,

mert mi… idő előtt elkárhozunk.

Ezer kézzel kiált felénk Isten,

hogy kihúzzon a sárból, de süket

fülekre talál, mert meghallgatást

kérünk ugyan… de hallásunk nincsen.

Fohász

Uram! Nyisd meg zárt kapuit elménk

udvarának, ne fogja zárbilincs

értelmünk tarsolyát mikor tennénk

a javára e megsebzett világnak.

Te ismered a kínunk, hisz fentről

nézel le ránk, ölelj szeretettel,

vesd belénk a hited most a mennyből,

hagy lássuk benned igaz, új hazánk.

Az értelem vágya

Magyar nép szunnyadó ösztökén, éled

az értelem vágya, tudatlanságunk

eltitkolt mély ölén, tátongó űrként

áll előttünk az ismeret hiánya.

                                                        

Alvó elménk lápos talaján, vadul

szörföznek a hírek, újabb esélyünk

ébredő hajnalán, eltompítanak

ha engedjük… s nem állunk ellen a csínynek!

Égi fénynaszádon

Égi fénynaszádon

jön felénk a hajnal,

virágillatot szór

szellőfuvallattal.

Hol a napkoszorú

érinti a rétet,

sólyomszárnyra kelve

egy új világ ébred.

Szeretet ösvényen

helyes úton járunk,

ha van kitartásunk

haza is találunk.

Holdfényes alkonyon

nézzünk fel az égre,

most jegyet válthatunk

a Göncölszekérre.

Van egy ország

Van egy ország, mely megélte kínok

kínjait, s mégis mint a gyémánt úgy

ragyog, nem roppant össze ha olykor

elvették álmait, talpra állt és

célba vette a legszebb csillagot.

Van egy ország, amelynek földjein

szeretet tüze ég és ez a láng

nem alszik egyhamar, bár oly sokat

gyötörték nemzetét, szívükben nem

hagyott mély nyomot a tomboló vihar.

Van egy ország, mely a bűnhődésnek

tüzében, koholt vádak fekete

oltárán áldozott, de népének

égi fény ragyog szemében, amely

azt sugallja… mégsem lesz kárhozott.

 

Ébredj magyar!

Ébredj! Ébredj magyar talán még nem késő

míg nem hajlik földig a szomorúfűzfaág!

Vagy ti nem halljátok szebb jövőt zenélő

égi hárfahúrok  fennkölt dallamát?

Vajon látjátok e zuhogó esőnek

az életet jelentő napos oldalát,

vagy újabb ráncot ad a homlokredőnek

ha zord fellegek közül szórja aranyát?

Búnak tanulságát, örömnek hajtását

mely pacsirtaszóval köszönti a tavaszt,

vagy az akácoknak rügyező virágát

melyből a napsugár mézillatot fakaszt.

Ha csodálni tudsz majd fát, folyót és rögöt

amelyet az Isten tenéked alkotott

meg fogod érezni azt a szent örömöt

és hallani fogod az égi dallamot.

Petőfi tollából még a kard szikrázott

mi levághatta volna rabságunk láncait,

létünk nagy tengerén más utakon járok

itt nem segít rajtunk, csak szeretet és a hit!

Ébredj! Ébredj magyar, egységed az erőd

ezt mondta jó Atyád és ez a végzeted,

hát szeresd a nemzeted mindenek előtt

és az Ég kegyelmét végleg elnyered!

Ébredj! Ébredj magyar, nagy a te végzeted

mit mennyei jó Atyád ruházott reád,

most a sors utadat beteljesítheted,

örök békét nyerhetsz… és egy szép hazát!

Honsirató ének                 

Lihegő ajkamról zokogva hull a szó

messzi harsog tőle a méla őszi táj,

mit hazám iránt érzek fel nem fogható

de el kell mondanom, mert egyre jobban fáj.

Itt, ahol egykoron nem volt bűn szeretni

most haláltáncot jár az összetartozás,

sátánköpenyünket nem tudjuk levetni,

s mélybe taszít minket az önmarcangolás.

Zűr-zavarba fulladt rohanó világunk

kínjainknak dallamát így zendíti meg:

a gyermekeinknek nemzetsírt ásunk,

két szemünk gödréből véres könny pereg.

Miért sújt bennünket ez a szörnyű átok,

hogy egymás ellen indul harcba a magyar,

hol ragadtak ránk az ördögi románcok

ha ez a hon mely ápol, s amely eltakar?

Belső egységünkbe ki oltott oly viszályt,

hogy fetrengve gyászol nyomorult nemzetünk,

vért ziháló lelkünk ürességbe kiált

s összegyűrt marokkal emeljük két kezünk.

                                              

Szívünknek mélyéből magyar honfibánat

torkunkba szakadva fújja bús dalát,

de imánk meghallgatást csak akkor találhat

ha mi emeljük fel e lezüllött hazát!

Elveszett földeken sír, zokog az erdő

bánatkönnyel duzzad patakká az ér,

nincsen e világon olyan búfelejtő

hol ne hullnának könnyek ilyen szép honér’.

Sámándobot kongat verejtékes lelkünk,

de kitárja karjait felénk a világ…

felejtsük, hogy eddig búval énekeltünk,

s mondjunk Istenünknek egy magasztos imát!

Mit nem mondhat ki szó, s nem láthat értelem

bánatunk jajszavát az égre festi fel,

nyisd fel szemeinket, ne hagyj el Istenem,

mert a magyar nemzet így nem veszhet el!

Mintha szélvész zúgna keresztül lelkemen

úgy zengnek fülembe az égi harsonák,

adj nekünk új erőt, ne hagyj el Istenem,

nem, nem adjuk soha e szép magyar hazát!

Érdektelenség

Nem számít már nekünk, hogy kik vagyunk,

hogy rabláncra verte lelkünk a világ,

s nem saját örömünkre alkotunk,

csak másoknak húzzuk a rút igát?!

Nekünk már nem számít a gyermekünk,

hogy mit hagyunk hátra magunk mögött

és nem számít mi lesz ha elmegyünk,

csak megélni a hazug örömöt?!

Mint a vágóhídra terelt jószág

nézzük pallosunk, s várjuk tétlenül,

hogy lesújtson ránk észrevétlenül.

Fentről nézve utódaink sorsát

majd „együgyünkért” hullatunk könnyet,

s láthatjuk: Így nekik sem lesz könnyebb.